A nevem Katalin, és ez az én történetem arról, hogyan kellett egyedül felnevelnem a fiamat Budapesten, miközben a családom elfordult tőlem, és a társadalom is csak ujjal mutogatott rám. Megküzdöttem a szegénységgel, a magánnyal, és azzal a fájdalommal, hogy azok hagytak cserben, akiktől a legtöbbet vártam volna. Ez az én vallomásom mindazoknak, akik úgy érzik, egyedül maradtak a világ ellen.
Egy viharos napon a férjem, Péter elhagyott minket, engem és a két gyermekünket, egy omladozó parasztházban a falu végén. A magány, a kilátástalanság és a szegénység szorításában próbáltam megtalálni az erőt, hogy talpon maradjunk, miközben a falu előítéleteivel és a családom széthullásával is meg kellett küzdenem. Ez az én történetem arról, hogyan próbáltam újrakezdeni, miközben minden nap újabb próbatételt hozott.
Egyetlen kétségbeesett pillanatban, amikor már minden reményem elveszett, bekopogtam a szomszédunk, Kováts úr ajtaján. Aznap este nemcsak a családom sorsa, hanem az én hitem is megváltozott az emberekben és önmagamban. Ez a történet arról szól, hogyan tanultam meg, hogy a büszkeség néha csak akadály, és hogy a segítség elfogadása néha nagyobb bátorságot kíván, mint a küzdelem.
