Az almás pite, amit sosem akartam – Egy hazatérés, ahol már nem vártak
– Mit keres itt? – kérdezte a nő, miközben az ajtót csak résnyire nyitotta. A kulcsom már nem illett a zárba. A bőröndöm nehéz volt, a kezem remegett. Két hónapja mentem el Pécsre egy ösztöndíj miatt, és most, hogy visszatértem a szüleim zuglói lakásába, minden idegennek tűnt.
– Ez az én otthonom – suttogtam, de a hangom elakadt. A nő – talán negyvenes lehetett, festett szőke hajjal és túl erős parfümmel – végigmért.
– Maga biztosan Anna – mondta végül. – Sándor már mesélt magáról.
Sándor. Apám. A nevét hallva valami jeges szorítás futott végig rajtam.
– Hol van anyám? – kérdeztem, de már tudtam a választ. Anyám két éve halt meg rákban. Azóta csak ketten voltunk apámmal ebben a lakásban, ahol minden zugban ott volt az ő illata, a régi könyvei, a fényképek a polcon.
A nő félreállt az ajtóból.
– Sándor most nincs itthon. Én vagyok most itt vele. Költözzön vissza Pécsre, vagy keressen albérletet – mondta ridegen.
A torkomban gombóc nőtt. Beléptem a lakásba, ahol minden megváltozott: a falakat átfestették, anyám hímzett terítői eltűntek, a régi családi képeket lecserélték egy ismeretlen család fotóira. A konyhában idegen illat terjengett – fahéj és alma –, de nem az anyám almás pitéje volt az, hanem valami más.
– Maga… maga hogy kerül ide? – kérdeztem remegő hangon.
A nő vállat vont.
– Sándor meghívott. Már hónapok óta együtt vagyunk. A lakás most már közös – mondta, mintha ez természetes lenne.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Az apám sosem beszélt erről. Minden telefonbeszélgetésünk rövid volt, mindig azt mondta: „Minden rendben van.” Most pedig egy idegen nő állt a konyhánkban, és almás pitét sütött.
– Az anyám receptje alapján sütötte? – kérdeztem halkan.
A nő elmosolyodott.
– Nem, ez az én receptem. Sándor szereti így is.
A szívem összeszorult. Az anyám almás pitéje volt az egyetlen dolog, amihez minden vasárnap ragaszkodtunk. Gyerekkoromban együtt hámoztuk az almát, ő mindig rám bízta a fahéjat. Most pedig valaki más vette át a helyét.
Az apám este ért haza. Amikor meglátott a nappaliban ülve, először meglepődött, aztán zavartan lesütötte a szemét.
– Anna… nem tudtam, hogy ma jössz – mondta halkan.
– Nem is hívtál fel hetek óta – vágtam vissza dühösen. – Ki ez a nő? Miért van itt?
Az apám sóhajtott.
– Anna, próbáltam elmondani… De mindig olyan fáradt voltál, amikor beszéltünk. Judit segített nekem átvészelni az utóbbi időszakot.
– És ezért kidobtad anyát mindenből? Még a képeit is levetted! – kiáltottam rá.
Judit közben csendben mosogatott a konyhában, mintha semmi köze nem lenne hozzánk.
– Nem dobtam ki semmit – mondta apám fáradtan. – Eltettem mindent egy dobozba. Ha akarod, megmutatom.
Felálltam és követtem őt a régi hálószobába. A szekrény tetején poros doboz állt: benne anyám naplója, néhány fénykép és egy megsárgult receptfüzet. Kinyitottam: „Almás pite Annának” – állt az első oldalon.
A könnyek újra elöntötték a szememet.
– Miért nem mondtad el? Miért kellett mindent eltitkolni előlem?
Az apám leült mellém az ágyra.
– Féltem, hogy elveszítelek téged is. Annyi mindent elvesztettünk már… Judit mellett újra tudtam nevetni. De te mindig az anyádat keresed bennem és ebben a lakásban is.
– Mert ő volt az otthonom! – kiáltottam rá.
Hosszú csend következett. Csak az óra ketyegése hallatszott.
Végül felálltam és magamhoz vettem a dobozt.
– Elmegyek innen – mondtam halkan. – Ez már nem az én otthonom.
Az apám utánam szólt:
– Anna! Kérlek… próbáljunk meg együtt újra család lenni!
De én már nem tudtam válaszolni. Kiléptem az ajtón, magammal vittem anyám emlékét és azt a fájdalmat, amit csak az érezhet, akit elárultak ott, ahol a legjobban bízott.
Most itt ülök egy albérletben Újbudán, és néha még érzem anyám illatát a levegőben. Vajon tényleg lehet újrakezdeni ott, ahol minden darabokra tört? Vagy csak emlékekből lehet otthont építeni?