Tizennégy hét – Kamilla története

– Anyu, kérlek, ne kiabálj velem! – remegő hangon próbáltam védekezni, miközben Éva, az anyám, a konyhaasztalnál állt, és a kezében szorongatta a kávéscsészét. A porcelán csörrent, ahogy letette.

– Kamilla, ezt nem hiszem el! Hogy lehettél ilyen felelőtlen? – A hangja tele volt csalódottsággal és dühvel. – Tizenkilenc éves vagy, még egyetemre sem jársz rendesen, most meg… – elakadt a szava.

A levegő fojtogató volt. A konyhaablakon túl szürke februári délután terült el a panelházak között. Az egész világ mintha összement volna körülöttem.

– Nem akartam, hogy így legyen – suttogtam. A kezem önkéntelenül a hasamra csúszott. Tizennégy hetes vagyok. Ezt a mondatot már ezerszer ismételtem magamban az elmúlt napokban, de még mindig nem tudtam felfogni.

Az apám, László, csendben ült a sarokban. Nem nézett rám, csak az asztallapot bámulta. Az ő hallgatása néha hangosabb volt minden szónál.

– És Gergő? – kérdezte anyám hirtelen. – Tudja egyáltalán?

– Tudja – feleltem halkan. – De azt mondta, nem akar gyereket. Még ő is azt mondta, hogy… – elharaptam a mondatot.

Anyám arca megkeményedett. – Persze, hogy ezt mondja! Egyik férfi sem akar felelősséget vállalni! De neked kell eldöntened, mit akarsz.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem akartam sírni előttük, de már nem bírtam tovább tartani magam.

Aznap este órákig ültem az ágyamon, a telefonomat bámulva. Gergő utolsó üzenete még mindig ott villogott: „Ne haragudj, de én ezt nem tudom vállalni.” Ennyi volt. Együtt voltunk másfél évig, azt hittem, szeret. Most meg úgy tűnt, mintha soha nem is ismert volna igazán.

A barátnőm, Zsófi próbált támogatni. „Kamilla, ez a te tested, a te döntésed!” – mondta mindig. De mit jelent ez valójában? Hogy egyedül vagyok mindenben?

A következő napokban mindenki próbált beleszólni az életembe. Anyám orvoshoz akart vinni, apám csak hallgatott, Gergő eltűnt. Az iskolában is furcsán néztek rám, mintha mindenki tudná. Egyedül Zsófi maradt mellettem.

Egyik este anyám bejött a szobámba. Leült mellém az ágyra.

– Kamilla… én csak jót akarok neked. Tudom, hogy most haragszol rám, de félek érted. Tudod, milyen nehéz egyedül felnevelni egy gyereket? Én sem tudnék segíteni úgy, ahogy kellene… – A hangja megremegett.

– Nem tudom, mit csináljak – suttogtam.

– Senki sem tudja ilyenkor – simogatta meg a hajamat. – De bárhogy döntesz, én itt leszek.

Hazudott. Legalábbis akkor így éreztem. Másnap reggel már megint veszekedett velem.

A napok teltek, és én egyre jobban elvesztem önmagamban. Az ultrahangon láttam először igazán: ott volt valaki bennem. Egy apró élet. A nővér rám mosolygott: „Szép kisbabád lesz.” Én csak bólintottam.

Otthon újabb veszekedés várt. Anyám szerint túl fiatal vagyok, apám szerint szégyent hozok a családra. Gergő anyja is felhívott: „Kamilla, gondold át jól! Egy gyerek mindent megváltoztat.” Mintha ezt nem tudtam volna.

Egy este Zsófi áthívott magához. Ültünk a régi kanapén, teát ittunk.

– Mi lenne, ha elmennél pár napra vidékre? Nálunk maradhatsz – ajánlotta.

– És ha közben minden eldől? Ha elszalasztom az utolsó lehetőséget dönteni? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Akkor legalább biztosan tudod majd, hogy nem mások miatt döntöttél így vagy úgy – mondta halkan.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: ki vagyok én valójában? Egy gyerek még magam is vagyok… Hogy lehetnék anya?

Másnap reggel összepakoltam pár ruhát és elmentem Zsófiékhoz vidékre. Ott csend volt és nyugalom. Az erkélyen ülve néztem a kertet és először éreztem valami furcsa békét.

Aztán egyszer csak megszólalt bennem egy hang: „Nem vagy egyedül.” Talán csak képzeltem, talán tényleg valaki szólt hozzám odafentről.

Visszatérve Budapestre már tudtam: döntést kell hoznom. Leültem anyámmal és apámmal szemben.

– Megtartom a babát – mondtam ki végül remegő hangon.

Anyám sírni kezdett. Apám felállt és kiment a szobából. Éreztem a döntésem súlyát, de valahol mélyen megkönnyebbültem is.

Azóta eltelt pár hét. Még mindig félek néha, még mindig bizonytalan vagyok. De már nem érzem magam teljesen egyedül.

Vajon jól döntöttem? Vajon lesz erőm végigcsinálni? Ti mit tennétek a helyemben?