Mindent a lányaimért: Megérdemeltem ezt a hálátlanságot?

– Miért nem hívsz fel soha, Zsófi? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonkagylót szorongattam. A konyhaasztalon kihűlt a teám, a rádióban halk zene szólt, de én csak a lányom hangját vártam. – Anya, ne haragudj, nagyon elfoglalt vagyok – jött a válasz, fáradtan, kissé türelmetlenül. – Majd hétvégén átugrom, jó? – tette hozzá gyorsan, de tudtam, hogy ez csak üres ígéret. Már hónapok óta nem láttam őt.

A nevem Katalin. Hatvanhárom éves vagyok, és egész életemet a lányaimnak szenteltem. Amikor fiatal voltam, nagy álmaim voltak: tanítani akartam vidéki iskolában, utazni akartam Erdélybe, megnézni a havasokat. De amikor megszületett Zsófi, majd két évre rá Anna is, minden megváltozott. A férjem, Laci, azt mondta: „Kati, most már a család az első.” És én hittem neki. Lemondtam az állásról, otthon maradtam, főztem, mostam, takarítottam. Minden napomat a gyerekeim köré szerveztem.

Azt hittem, ha mindent megadok nekik – meleg vacsorát, tiszta ruhát, szerető ölelést –, akkor majd felnőttként is mellettem maradnak. De most itt ülök ebben a csendes lakásban Zuglóban, és csak az óraketyegést hallom. Laci már három éve nincs velünk; egy hirtelen infarktus vitte el. Azóta még magányosabb vagyok.

Anna is ritkán jelentkezik. Ő vidékre költözött a férjével, Tamással. Néha küld egy SMS-t: „Szia anya! Minden oké. Puszi.” Ennyi. Néha azt érzem, mintha csak kötelességből írna rám.

A múlt héten születésnapom volt. Egész nap vártam őket. Megterítettem az asztalt: húslevest főztem, rántott húst sütöttem, még Zsófi kedvenc túrós palacsintáját is elkészítettem. Délután négyig ültem az ablakban, néztem az utcát. Végül Anna felhívott: „Anya, ne haragudj, Tamás beteg lett, nem tudunk menni.” Zsófi pedig csak este nyolckor írt egy üzenetet: „Boldog szülinapot! Bocsi, ma túlóráznom kellett.”

Aznap este sírtam. Nem hangosan, csak csendben folytak a könnyeim. Eszembe jutottak azok az évek, amikor beteg volt valamelyikük: egész éjjel virrasztottam mellettük, hűtöttem a homlokukat, mesét olvastam nekik. Eszembe jutottak a karácsonyok, amikor utolsónak ültem le az asztalhoz, mert mindenkinek szedtem a levest.

Másnap reggel átjött Marika néni a szomszédból. Ő is özvegy már tíz éve. Együtt ittuk meg a kávét.
– Kati, ne vedd magadra – mondta együttérzően. – A mai fiatalok ilyenek. Mindig rohannak.
– De hát én mindent értük tettem! – tört ki belőlem a panasz. – Nem ezt érdemlem.
– Tudom – sóhajtott Marika néni –, de lehet, hogy túl sokat adtál nekik. Nem tanulták meg értékelni.

Ezen sokat gondolkodtam utána. Tényleg túl sokat adtam volna? Vajon hibáztam? Talán ha dolgoztam volna többet magamért is… Talán akkor most nem lennék ennyire magányos.

Egyik este váratlanul becsöngetett Zsófi. Fáradtnak tűnt.
– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
Leültünk a nappaliban.
– Tudom, hogy haragszol rám – kezdte –, de nagyon nehéz most minden. A munkahelyemen állandóan túlórázom, otthon meg csak fekszem kimerülten.
– Nem haragszom – mondtam halkan –, csak hiányzol.
– Én is hiányzol – suttogta Zsófi –, csak… néha úgy érzem, elvárod tőlem, hogy mindig ott legyek neked. És ez nyomasztó.
– Én csak szeretném tudni, hogy fontos vagyok még neked – válaszoltam könnyes szemmel.
Zsófi elhallgatott egy pillanatra.
– Fontos vagy – mondta végül –, de nekem is van életem.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg önző vagyok? Túl sokat várok el tőlük? Vagy csak természetes vágynak érzem azt, hogy szeressenek és törődjenek velem?

A következő héten Anna is felhívott.
– Anya… bocsánatot szeretnék kérni – mondta halkan. – Tudom, hogy elhanyagoltalak. Csak annyi minden történik mostanában…
– Semmi baj – válaszoltam –, csak néha jó lenne hallani a hangodat.
– Megígérem, hogy gyakrabban jelentkezem – mondta Anna.

Azóta kicsit javult a helyzet: hetente egyszer beszélünk telefonon vagy videón keresztül. Néha átjönnek hétvégén ebédre is. De már nem várom el tőlük azt az odaadást és törődést, amit én adtam nekik egykoron. Megtanultam elfogadni: ők már felnőttek, saját életük van.

Mégis… néha még mindig fáj ez az üresség. Néha még mindig azt érzem: mindent odaadtam nekik – és most magamra maradtam.

Ti mit gondoltok? Tényleg túl sokat vártam el tőlük? Vagy minden anya így érez ilyenkor?