Öt év árnyékában: Hogyan kerestem a lányomat, Lillát

– Hol van Lilla? – kérdeztem újra, hangom remegett, miközben a rendőrségi kihallgatóban ültem. Az asztal túloldalán ülő hadnagy, Kovács úr, csak vállat vont. – Asszonyom, már mindent megtettünk. Ha lesz új információ, jelentkezünk.

Öt éve mondják ezt. Öt éve minden nap úgy kelek fel, hogy hátha ma végre megtudok valamit a lányomról. Lilla tizenkilenc volt, amikor utoljára láttam. Aznap reggel még veszekedtünk is – mi más miatt, mint a fiúja, Gergő miatt. Nem bírtam őt, mindig volt valami furcsa abban a fiúban. Lilla viszont szerelmes volt, és azt mondta, csak egy hétvégére mennek le Balatonra.

Azóta nem láttam. Azóta minden napom ugyanaz: telefonálok, kérdezek, könyörgök. A rendőrség szerint Lilla nagykorú, joga van eltűnni. A szomszédok eleinte sajnáltak, de aztán egyre kevesebbet szóltak hozzám. Mintha az én fájdalmam fertőző lenne.

Az első évben még mindenki segített. Plakátokat ragasztottunk ki a környéken: „Eltűnt: Szabó Lilla, 19 éves.” Mindenki látta a képet: hosszú barna haj, mosolygós szemek. Aztán jöttek a pletykák. „Biztos megszökött valami fiúval.” „Talán drogozott.” „Lehet, hogy maga sem volt jó anya.” Ezeket suttogták mögöttem a boltban.

A férjem, András, az első hónapokban még tartotta bennem a lelket. De ő is elfáradt. Egy év után elköltözött. Azt mondta, nem bírja tovább ezt az ürességet. Azóta egyedül vagyok ebben a házban, ahol minden sarok Lillára emlékeztet.

Egy este csengettek. Kinyitottam az ajtót: Gergő anyja állt ott, sírva. – Nem tudom, mi történt velük – zokogta –, Gergő sem jött haza azóta. A rendőrség szerint biztosan együtt vannak valahol. De én érzem, hogy baj van.

Ettől kezdve ketten kerestük őket. Jártuk a Balaton környékét, kérdezősködtünk panziókban, kocsmákban. Egyik helyen azt mondták, látták őket veszekedni a parton. Másik helyen azt állították, Lilla egyedül ült egy padon és sírt. De soha nem találtunk semmit biztosat.

A második évben már csak én mentem tovább. Gergő anyja feladta. Azt mondta, el kell engednie a fiát, különben beleőrül. Én nem tudtam elengedni Lillát.

Minden nap ugyanazokat a kérdéseket tettem fel magamnak: Hol rontottam el? Miért engedtem el azon a reggelen? Miért nem hallgattam jobban rá? Miért nem zártam be az ajtót?

A harmadik évben pszichológushoz jártam. Dr. Tóth Eszter kedves volt velem, de mindig ugyanazt mondta: – Ön nem hibás azért, ami történt. De én nem tudtam elhinni.

A negyedik évben egy ismeretlen számról kaptam egy üzenetet: „Lilla jól van.” Semmi más. A rendőrség szerint csak valaki szórakozik velem. Én viszont újra reménykedni kezdtem.

Az ötödik évben már csak árnyéka vagyok önmagamnak. A munkahelyemen is kevesebbet beszélnek hozzám. A főnököm egyszer félrehívott: – Zsuzsa, talán jó lenne szabadságra mennie… vagy keresni valami új elfoglaltságot.

De én nem tudok mással foglalkozni. Csak Lillára gondolok.

Egy este megálltam Lilla szobájának ajtajában. Minden úgy van ott, ahogy hagyta: az ágya bevetve, a polcon a kedvenc könyvei – Kosztolányi Dezső és Szabó Magda –, az asztalon egy félig teleírt napló. Belelapoztam: „Anya sosem ért meg igazán… Néha úgy érzem, el kell mennem innen.” Sírtam.

Másnap reggel újra elmentem a rendőrségre. Kovács hadnagy már ismerős arccal fogadott: – Asszonyom, sajnálom… nincs új hír.

Hazafelé menet találkoztam Marikával, a szomszédasszonnyal. Ő volt az egyetlen, aki még néha szóba állt velem.
– Zsuzsa, ne haragudj… de lehet, hogy tényleg el kellene engedned Lillát – mondta halkan.
– Hogy engedhetném el? – kérdeztem vissza kétségbeesetten.
– Talán csak így találod meg újra önmagad – felelte.

De hogyan lehet elengedni azt, akit mindennél jobban szeretsz? Hogyan lehet megbocsátani magadnak?

Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: Vajon Lilla gondol-e rám? Vajon egyszer hazajön még? És ha igen… vajon meg tudom bocsátani magamnak mindazt, amit elmulasztottam?

Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok-e bízni akkor is, amikor már mindenki más feladta?