A titok, amit az óvónő mondott: Egy nagymama napja, ami mindent megváltoztatott
– Erzsébet néni, beszélhetnénk egy pillanatra? – szólított meg halkan az óvónő, amikor már éppen indultam volna kifelé Jancsikával a kabátjában. A hangja szokatlanul komoly volt, és ahogy rám nézett, éreztem, hogy valami nincs rendben. A folyosón gyerekzsivaj, a szülők sietve öltöztetik a kicsiket, de az én szívem hirtelen hevesebben kezdett verni.
– Persze, mondja csak, Zsuzsa – válaszoltam, miközben Jancsika a kezemet szorongatta.
Az óvónő félrehúzott az ajtótól. – Erzsébet néni, tudom, hogy ön nem Jancsika anyukája, de ma valami… valami furcsa történt. Jancsika nagyon szomorú volt egész nap. Azt mondta, hogy ma reggel anya és apa nagyon csúnyán veszekedtek otthon. És… – itt elakadt a hangja – azt mondta, hogy attól fél, apa el fog költözni.
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. A fiamék mindig igyekeztek előttünk mindent rendben mutatni. Persze tudtam, hogy Katalin és Gábor között vannak néha viták – ki ne veszekedne? –, de hogy ilyen súlyos lenne a helyzet? És hogy Jancsika ezt így megéli…
– Biztosan csak félreértett valamit – próbáltam halkan mentegetni őket, de Zsuzsa megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Nagyon sírt. És azt is mondta, hogy anya azt kiabálta: „Elég volt ebből!”
Jancsika eközben csendben állt mellettem, és a cipőjét bámulta. Megsimogattam a fejét.
– Jancsikám, minden rendben lesz – suttogtam neki, de magam sem hittem igazán.
Az úton hazafelé próbáltam beszélgetni vele.
– Mesélj nekem valamit az óvodából! Mit játszottatok ma?
– Semmit – felelte halkan. – Mindenki csak kiabál.
– Ki kiabál?
– Mindenki otthon. Anya is, apa is. Azt mondják, miattam van.
A szívem összeszorult. Hogy lehet ilyet mondani egy ötéves gyereknek? Vagy csak ő értette félre? Vajon tényleg ilyen nagy a baj?
Otthon leültettem Jancsikát a konyhaasztalhoz, kakaót készítettem neki. Ő közben rajzolni kezdett: egy házat rajzolt, aminek az egyik oldalán anya állt, a másikon apa. Középen ő maga – könnyekkel az arcán.
Késő délután Katalin jött érte. Fáradt volt és ideges.
– Köszönöm, Erzsébet néni – mondta gyorsan. – Ma minden összejött a munkahelyen is…
– Katalin, beszélhetnénk egy percre? – kérdeztem óvatosan.
– Most nem igazán alkalmas… – legyintett türelmetlenül.
– Az óvónő mondott valamit…
Katalin arca megfeszült.
– Már megint? Mit mondott?
– Hogy Jancsika nagyon szomorú volt ma. És… azt mondta, attól fél, Gábor elköltözik.
Katalin hirtelen leült az asztalhoz. Láttam rajta: nem lepődött meg igazán.
– Erzsébet néni… mi tényleg sokat veszekszünk mostanában. Gábor… nem találja a helyét. Én is fáradt vagyok. De soha nem akartuk Jancsikát ebbe belekeverni!
– De ő mégis érzi…
Katalin szemében könnyek jelentek meg.
– Tudom. De mit csináljak? Ha nem dolgozom ennyit, nem élünk meg. Gábor meg… folyton azt mondja, hogy neki elege van ebből az egészből. Néha tényleg azt érzem, jobb lenne külön…
Megfogtam a kezét.
– Gondoljatok Jancsikára! Neki ti vagytok a világ közepe.
Katalin bólintott. Felállt, magához ölelte Jancsikát.
Miután elmentek, csak ültem a konyhában. A régi családi fényképeket néztem: Gábor kisfiúként kacag az apja nyakában; Katalin mosolyogva tartja karjában újszülött Jancsikát. Hová lett ez a boldogság?
Este felhívtam Gábort.
– Fiam… minden rendben van nálatok?
Sokáig hallgatott.
– Nem tudom, anya. Nagyon nehéz most minden. Néha úgy érzem, csak teher vagyok mindenkinek…
– Ne mondj ilyet! Jancsikának te vagy az apja! Neki rád van szüksége!
Gábor hangja megremegett.
– Próbálok jó apa lenni… de néha úgy érzem, nem megy.
– Senki sem tökéletes. De ne hagyjátok magára azt a gyereket ebben!
Miután letettük, sokáig nem tudtam elaludni. Vajon mit tehet egy nagymama? Meddig szabad beleszólni? Hol van az a határ, amikor már muszáj közbelépni?
Most is csak ülök itt hajnalban és azon gondolkodom: Vajon hány családban történik ugyanez? Hány gyerek sírja álomba magát esténként azért, mert a felnőttek nem tudnak egymással beszélni? Ti mit tennétek a helyemben?