Szilveszter Budapesten: Tűzijátékok és megtört csendek között

– Miért kell mindig mindent túlzásba vinni, Gábor? – kérdeztem, miközben a Duna-parton álltunk, és a Lánchíd felett szikráztak a tűzijátékok. A hangom remegett, de próbáltam nem hagyni, hogy eláruljon az idegesség. Gábor rám sem nézett, csak nevetett, és még egy pohár pezsgőt töltött magának.

– Ez az év utolsó éjszakája, Zsófi! Ünnepelni kell! – kiáltotta túl a tömegen, mintha mindenki másnak is ezt akarná bizonyítani. A barátai körülöttünk harsányan nevettek, egyikük már a harmadik konfettit szórta a hajamba. Én csak egy csendes estére vágytam volna, kettesben, beszélgetve, visszatekintve az évünkre. Ehelyett úgy éreztem magam, mint egy statiszta Gábor saját show-műsorában.

Azt hittem, ha eljövök vele ide, talán közelebb kerülünk egymáshoz. De ahogy néztem őt, ahogy mindenki figyelmét magára vonta, rájöttem: talán sosem voltam igazán fontos neki. Csak egy kellék vagyok az életében, egy díszlet a nagy előadáshoz.

– Zsófi, gyere már! – szólt vissza rám, amikor lemaradtam tőlük. – Ne lógasd már az orrod! Ez az év legjobb bulija!

– Neked lehet – suttogtam magamnak, de ő nem hallotta. Vagy nem is akarta hallani.

A baráti társaságban mindenki harsány volt és gondtalan. Réka és András épp arról vitatkoztak, hogy ki tud több pezsgőt meginni egy perc alatt. Mindenki nevetett, csak én éreztem magam egyre kisebbnek. A hideg is csípte az arcomat, de inkább a magány fagyasztott meg belülről.

Egy pillanatra elfordultam a többiektől, és a Dunát néztem. A vízen tükröződtek a rakpart fényei és a tűzijáték színes robbanásai. Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy a szilveszter varázslatos este: új kezdetek, új remények. Most csak azt éreztem, hogy valami végleg véget ért bennem.

Gábor odalépett hozzám, és átkarolt. – Mi bajod van már megint? Nem tudsz egyszerűen örülni?

– Próbálok – mondtam halkan –, de nekem ez túl sok. Nem lehetne egyszer végre csak kettesben lenni? Csak mi ketten?

Gábor elhúzta a karját. – Mindig ezt csinálod! Minden bulit elrontasz! Miért nem tudsz lazítani?

A szavai úgy csaptak arcon, mint egy jeges szélroham. Próbáltam visszatartani a könnyeimet.

– Sajnálom – mondtam végül –, de én nem érzem jól magam így.

A barátai közben már visszaszámoltak: tíz… kilenc… nyolc… A tömeg együtt kiabált velük. Gábor visszafordult hozzájuk, mintha én ott sem lennék.

– Gyere már! – intett még egyszer türelmetlenül.

De én nem mozdultam. A lábam gyökeret vert a hideg kövön. A szívem hevesen vert; tudtam, hogy most valami fontos dől el bennem.

A visszaszámlálás véget ért, mindenki kiabált és ölelkezett. Gábor is belevetette magát a tömegbe. Én csak álltam ott, néztem őt – azt az embert, akit valaha szerettem –, és rájöttem: már nem vagyok része az ő világának.

Hazafelé menet csendben ültünk egymás mellett a villamoson. Az ablakon túl még mindig villogtak a tűzijátékok fényei. Gábor telefonját nyomkodta; üzeneteket írt a barátainak. Egyetlen szót sem szólt hozzám.

Otthon aztán kitört belőlem minden:

– Meddig akarod még ezt csinálni? Meddig kell még úgy tennem, mintha boldog lennék melletted?

Gábor felnézett rám döbbenten.

– Miről beszélsz?

– Arról, hogy sosem figyelsz rám! Hogy mindig csak magaddal vagy elfoglalva! Hogy én már nem számítok neked!

– Ez nem igaz! – vágta rá dühösen. – Te vagy az életem része!

– Csak egy része? Egy kellék? Egy bábú?

Csend lett köztünk. A lakásban csak az utcáról beszűrődő petárdák hangja hallatszott.

– Én… én nem tudom, mit akarsz tőlem – mondta végül halkan Gábor.

– Csak azt akarom, hogy szeress… úgy igazán… hogy figyelj rám… hogy néha én is fontos legyek…

Sírni kezdtem. Nem tudtam tovább visszatartani.

Gábor odalépett hozzám, de most először láttam rajta zavart és félelmet.

– Sajnálom… tényleg sajnálom…

De már késő volt. Valami eltört bennem azon az éjszakán.

Most itt ülök a hálószobában, hallgatom Budapest lassan elcsendesedő zaját. Az új év első reggelén egyedül vagyok – de talán először érzem azt is: végre önmagam lehetek.

Vajon hányan élnek így mellettünk? Hányan hallgatnak inkább csendben, csak hogy ne boruljon fel a látszólagos harmónia? És vajon mikor jön el az a pillanat, amikor már nem lehet tovább hallgatni?