Minden az övé lett: Egy testvér elvesztése és a láthatatlanság fájdalma
– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem, Éva! – kiáltottam rá a nappali közepén, miközben a kezem remegett a régi fényképalbummal. A bátyám, Gábor temetése után két nappal voltunk, és minden, ami valaha közös volt, most hirtelen csak az ő nevéhez tartozott. Anyánk csendben ült a sarokban, mintha nem is lenne jelen, csak a könnyeit törölgette egy elhasznált zsebkendővel.
Éva rám nézett, szemeiben hideg csillogás. – Minden jogszerűen történt, Anna. Gábor mindent rám hagyott. Nem értem, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni.
A szívem összeszorult. Gábor mindig azt mondta, hogy mi ketten vagyunk egymásnak a legfontosabbak. Gyerekkorunkban együtt másztunk fel a diófára, együtt nevettünk a balatoni nyaralásokon. Most pedig itt állok, és úgy érzem, mintha sosem léteztem volna ebben a családban.
Az egész lakás tele volt Gábor emlékeivel: a régi gitárja, amit tőlem kapott érettségire; az apánk órája, amit mindig együtt húztunk fel vasárnaponként; és azok a levelek, amiket még katonakorában írt nekem. Most mindez Évához került. Egyetlen szó nélkül.
– Anna, kérlek – szólalt meg anyám halkan –, ne veszekedjetek most. Elég baj ez mindannyiunknak.
De nem tudtam lenyelni a dühöt. – Anya, te is tudod, hogy Gábor sosem akarta volna ezt! Hogy lehet az, hogy minden eltűnik az életemből? Hogy lehet az, hogy semmit sem jelentek?
Éva vállat vont. – Ez nem rólad szól. Ez Gáborról szól. És arról, amit ő akart.
De vajon tényleg ezt akarta? Vagy csak Éva ügyesen intézte el a papírokat? Soha nem voltam jó az ilyen dolgokban. Mindig is Gábor volt az erősebb, ő védett meg engem minden bajtól. Most viszont nincs itt, hogy megvédjen.
Aznap este egyedül ültem le a régi albummal. Lapozgattam a képeket: ott vagyunk ketten a Margitszigeten, Gábor mosolyogva ölel át; ott vagyunk anyával és apával karácsonykor; ott vagyok én egyedül egy padon, Gábor fényképezett le titokban. Minden kép egy-egy darabja annak az életnek, amit most elveszítettem.
Másnap reggel Éva már pakolt. – Elvinném Gábor könyveit is – mondta szárazon. – Tudod, mennyit jelentettek neki.
– És nekem nem jelentettek semmit? – kérdeztem halkan.
Nem válaszolt. Csak összeszedte a könyveket és elvitte őket. Néztem utána az ablakból, ahogy bepakolja az autóba Gábor gitárját is. Mintha minden emlékemet magával vinné.
A napok teltek, anyám egyre csendesebb lett. Néha úgy éreztem, mintha ő is inkább Évához húzna – talán mert ő maradt „a család”, hiszen neki volt jogcíme mindenhez. Én pedig egyre inkább kívülállónak éreztem magam.
Egy este anyám odajött hozzám a konyhában. – Anna, ne haragudj Évára. Ő is szenved.
– De anya, én is szenvedek! – tört ki belőlem. – Úgy érzem magam, mintha kitöröltek volna ebből a családból! Mintha sosem számítottam volna!
Anyám csak megölelt. De nem mondott semmit.
Az egyik nap felhívott Zsuzsa, Gábor régi barátja. – Anna, tudom, mennyire fáj ez neked – mondta együttérző hangon –, de ne hagyd magad! Legalább néhány emléket próbálj megmenteni!
De mit menthettem volna? A törvény Éva oldalán állt. A család hallgatott. A barátok csak sajnálkoztak.
Egy este mégis összeszedtem magam és elmentem Évához. – Kérlek – mondtam neki –, hadd tartsak meg néhány dolgot! Legalább azt az órát… vagy néhány levelet…
Éva először nemet mondott. Aztán látta rajtam a kétségbeesést. – Rendben – sóhajtott végül –, válassz ki pár dolgot.
A kezem remegett, amikor átnéztem Gábor holmijait. Végül csak az órát és néhány levelet vittem haza. De ezekkel sem lett könnyebb.
A családunk széthullott. Anyám bezárkózott magába; Éva elköltözött vidékre; én pedig maradtam a lakásban az emlékekkel és a hiánnyal.
Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg ennyit érnek a családi kötelékek? Vajon tényleg mindent felülírhat egy papír vagy egy végrendelet? És ha igen… akkor mi marad nekünk egymásból?
Talán csak ennyi: néhány fénykép, egy régi óra… és az érzés, hogy valaha tartoztunk valahová.
„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani azt, ha valaki elvette tőled nemcsak a tárgyakat, hanem az egész múltadat is?”